 Néhány évvel ezelőtt még elég borúlátóan nyilatkozott néhány orvos a HIV-pozitív emberek és az AIDS-es betegek életkilátásairól, hiszen akkoriban csak idő kérdése volt, hogy mikor végez velük ez a félelmetes kór. 1995 óta bizakodóbbá vált a hangulat; egyre-másra jelentek meg azok a gyógyszerek, amelyekkel az AIDS-es betegek élete ugyan nem óvható meg, ám a HIV-pozitív emberek egyre jobb eredménnyel kezelhetők. Ennek köszönhetően az 1996 dereka és 1997 dereka között eltelt egy év alatt 44 százalékkal csökkent az AIDS miatti halálozás az Egyesült Államokban, s érdemi javulás következett be e téren néhány nyugat-európai országban is. Igen ám, csakhogy a HIV elleni gyógyszerek igen drágák (egy beteg egyévi kezelése 10-12 ezer dollárba kerül), ekképp csak a gazdag országok HIV-pozitív és AIDS-es polgárai számíthatnak arra, hogy ilyen kezelésben részesülnek. A fejlődő világban erre nincs mód, így annak lehetünk a tanúi, hogy arrafelé kezd elszabadulni a pokol. Elsősorban Afrika Szahara alatti területein és Délkelet-Ázsiában robbanásszerű a HIV-pozitív és az AIDS-es emberek számának gyarapodása (lásd az 1. ábrát). Afrikában él a HIV-pozitív emberek kétharmada és a fertőzött gyermekek 90 százaléka. Botswanában, Szváziföldön és Dél-Afrika bizonyos vidékein már négy felnőttből egy HIV-pozitív, s a védekezés nélküli nemi élet és az ellenőrizetlen vérrel való sok vérátömlesztés miatt egyre gyarapszik a számuk.
Miért nincs egyelőre remény arra, hogy a HIV-től egyszer s mindenkorra megszabaduljon a fertőzött ember? Azért, mert ez a vírus (pontosabban az örökletes információja) meg tud húzódni bizonyos sejtekben. A HIV ugyanis az úgynevezett retrovírusok közé tartozik, amelyekre az jellemző, hogy kitörölhetetlenül beépülnek a gazdasejtbe, s mindaddig benne maradnak, amíg a sejt el nem pusztul.
"Visszaírja" magát
A HIV örökítőanyaga egyszálú ribonukleinsav - (RNS-) lánc, amelyet nem egy, hanem két példányban tartalmaz ez a kórokozó. Ráadásul az az enzim - a reverz transzkriptáz* - is két példányban lelhető fel benne, amely a vírus RNS-éről DNS-másolatot készít. (Azt még nem tudjuk, hogy ennek a kétszeres túlbiztosításnak mi az oka.) Ahhoz ugyanis, hogy az RNS-ben levő információ beépülhessen a gazdasejt DNS-ébe, visszafelé - DNS-be - kell íródnia. Ez azért visszaírás, mert az örökletes információ rendesen, azaz minden egyéb esetben DNS-ből RNS-be íródik át. Amikor azután készen van az egyszálú DNS-másolat, ennek a szerkezete alapján - szintén enzimatikus úton - létrejön a másik (a kiegészítő) DNS-szál, s amikor ezek összekapcsolódnak, kialakul a HIV DNS-ének megfelelő kétszálú DNS (lásd a 2. ábrát). Ez már alkalmas arra, hogy a megfertőzött sejt DNS-ébe beépüljön. Ezt a HIV egy másik enzime, az integráz végzi, amely képes arra, hogy a sejt DNS-ét bizonyos helyen megnyissa, s oda a HIV-et kódoló DNS-darabot beiktassa.
Ettől kezdve már úgy megy minden, mint a karikacsapás. Minthogy a sejt nem képes különbséget tenni a saját és az idegen DNS-szakaszok között, biokémiai gépezete annak rendje-módja szerint legyártja a vírus alkotórészeit is. Minthogy a létrejövő vírusfehérjéket a HIV proteáz enzime megmunkálja, ezáltal alkalmassá válnak arra, hogy az újonnan képződő vírus-RNS-ekkel kapcsolatba lépjenek. Ekképp minden készen áll arra, hogy az új HIV a sejthártya kis részébe burkolódzva a sejtből előbb kidudorodjon, majd lefűződjön róla, és szabaddá válva másik sejtet fertőzzön meg.
A HIV csak azokat a sejteket (a segítő T-nyiroksejteket, a monocitákat, a nagy falósejteket stb.) képes megfertőzni, amelyeknek a felületén föllelhetők a jelfogói (receptorai). Ezek fajlagosak, ami azt jelenti, hogy a HIV kapcsolódásra szolgáló szénhidráttartalmú fehérjéjének és a sejtfelszíni CD4 jelű receptornak a szerkezete megfelel egymásnak. Ezenkívül azonban kiegészítő jelfogóra (koreceptorra) is szükség van ahhoz, hogy a HIV a sejthártyába lehorgonyozhasson.
Mihelyt ez bekövetkezik, a vírus és a sejt határhártyája összeolvad, s a vírus beltartalma (örökítőanyagai és enzimjei) beáramlik a sejtplazmába. Ott azután megindul az a folyamat, amelyről az előbbiekben szóltunk.
Mi a HIV legfőbb kártétele? Az, hogy általában elpusztítja a megfertőzött sejteket. De mint mondottuk - nem akármilyen sejteket, hanem a védekezési rendszer igen fontos szereplőit. Közülük a segítő T-nyiroksejtek számának a megcsappanása a legártalmasabb, hiszen ezek a sejtek nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy a védősejtek egymással kapcsolatot teremtsenek, s hatásosan küzdjenek a testbe betolakodó kórokozók (vírusok, baktériumok, gombák, egysejtűek) ellen.
Elfogy a CD4
Amikor a HIV-fertőzés bekövetkezik, a CD4 (segítő) T-nyiroksejtekbe furakodó vírus rohamosan szaporodni kezd, s ennek az lesz az első jele, hogy nagymértékben megcsappan e nyiroksejtek száma (köbmilliméterenként csupán nyolcszáz körüli lesz belőlük a vérben). Egyidejűleg szabad vírusrészecskék is felbukkannak a vérben. A heveny szakasz harmadik hete táján jellegzetes tünetei támadnak a páciensnek: hőemelkedése lesz vagy belázasodik, étvágytalanná válik, megnagyobbodnak a nyirokcsomói, kiütések jelennek meg a bőrén és/vagy a nyálkahártyáján, s fájlalja az izmait és a fejét. Újabb egy-három hét múltán mindenféle kezelés nélkül javul az állapota, ami azt jelzi, hogy a védekezési rendszere mozgósítódott a HIV ellen. Különösen a sejtpusztító T-nyiroksejtek és a vérben szabadon keringő HIV elleni ellenanyagok igen aktívak ebben az időszakban. Ez az általános mozgósítódás, amely oly sok fertőzés esetén gyógyulást és életre szóló védettséget idéz elő, ezúttal nem elégséges ahhoz, hogy a test megszabaduljon az AIDS vírusától. Azt azonban eléri, hogy a HIV szaporodási üteme a hatodik hónap tájától viszonylag állandó maradjon. Az, hogy mennyi vírusrészecske van ilyenkor a testben, páciensenként változó, s ennek fontos szerepe van abban, hogy mennyi ideig marad jó csekély tünetű vagy tünetmentes - állapotban a HIV-pozitív ember.
A viszonylag jó egészségi állapot annak is tulajdonítható, hogy ilyenkor még elég sok CD4 T-nyiroksejt van a vérben, s ezek féken tartják a többi kórokozót. Ahogy azonban telik-múlik az idő, e nyiroksejtek száma fokozatosan kétszáz alá csökken köbmilliméterenként, s ilyenkor már AIDS-ről beszélünk. Ez az az időszak, amikor a védekezési rendszer már annyira gyenge, hogy nem képes féken tartani a HIV szaporodását, s olyan kórokozók is támadásba lendülnek és a beteg életére törnek, amelyek rendesen (erős immunrendszer esetén) nem okoznak bajt, vagy csak enyhe tüneteket okoznak. Ilyen úgynevezett opportunista betegség például a Pneumocystis carinii egysejtű keltette tüdőgyulladás, a Toxoplasma gondii egysejtű által előidézett toxoplazmózis, a Candida nemzetségbe tartozó gombák számlájára írható fertőzés, a vírusos herpesz vagy a baktériumos tébécé. Az opportunista fertőzéssel küszködő AIDS-es betegnek aligha van egy-két évnél több ideje hátra.
Az AIDS felbukkanása óta keresik a kutatók annak a módját, hogy miképp akadályozhatnák meg a fertőzést keltő HIV kártételét. Minthogy ilyenkor a vírus már benn van a szervezetben, az erőfeszítések arra irányulnak, hogy elejét vegyék a szaporodásának. Erre több lehetőség is kínálkozik.
Társított gyógyszerek
A jelenleg alkalmazott gyógyszerek java része a vírus visszaíró enzimét gátolja. Ha ugyanis ez hatástalanná válik, a HIV RNS-ének információja nem íródik át DNS-be, következésképp nincs ami beépüljön a sejt DNS-ébe, s a sejt nem hoz létre új vírusrészecskéket. De már proteázgátló gyógyszerek is az orvosok rendelkezésére állnak, amelyek a sejt által legyártott (szintetizált) vírusfehérjék megmunkálását és ezáltal a vírusrészecskének alkotórészeiből való felépülését akadályozzák meg. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a legjobb eredmény a két gyógyszercsoport készítményeinek a társításával érhető el. Manapság három-négy hatóanyaggal egyidejűleg kezelik a HIV-pozitív személyeket és az AIDS-es betegeket. (Erről ez évi 34. számunk 1064. oldalán írtunk részletesebben. - A szerk.)
Ezzel azonban nem merül ki a HIV elleni gyógyszeres próbálkozások sora. Tervbe vették, hogy olyan gyógyszereket is kifejlesztenek, amelyeknek a HIV integráz enzime a támadáspontjuk. Ha ugyanis ezt az enzimet sikerül bénítani, akkor a vírus RNS-éről valamiképp mégiscsak létrejövő DNS-t nincs ami beépítse a sejt DNS-ébe. Biztatók azok a kutatások is, amelyek a vírusfehérjék szintézisének megakadályozására irányulnak. Ezúttal azoknak a géneknek a gátlása a cél, amelyek részt vesznek ebben a folyamatban. De ígéretes kutatási irányzat az is, amely a HIV és a sejt összekapcsolódását igyekszik lehetetlenné tenni. Ez a CD4 recepor és a koreceptor gátlása révén valósítható meg a leghatásosabban. Ha ugyanis nincs szabad receptor a sejt felszínén, a HIV képtelen beléje furakodni.
Számos kutató munkálkodik azon, hogy miképp lehetne a HIV által legyengített védekezési rendszert felerősíteni. Ebből a szempontból a védősejtek szaporodását előidéző biológiailag aktív anyagok (például az interleukin-2) ugyanúgy számításba jönnek, mint a páciens egészséges védősejtjeinek mesterséges körülmények közötti szaporítása és a szervezetbe való visszajuttatása. De az is járható útnak látszik, hogy olyan vírust juttassanak be a szervezetbe, amely a HIV-vel fertőzött sejteket elpusztítja, ám a HIV nélkülieket nem károsítja. Ekképp fokozatosan eltűnnének a testből az AIDS-vírust tartalmazó és szaporító sejtek. Köztük azok is, s ez roppant fontos volna, amelyek éppen nem osztódnak, hanem hosszú időn át szunnyadnak, mert ezek azok a rejtett "aknák", amelyek bármikor felrobbanhatnak, azaz aktívvá válhatnak, s a látszólag gyógyult bajt fellobbantják.
|
