Tavasszal, mikor bimbódzanak a női pólók, az értelem, bár cudar feromonfelhőbe kerül, azért még férfiasan próbálkozik egy kicsit, győzköd és érvel, aztán önként töri bele a kulcsot a zárba. A cicik elől menekvés nincsen. Pont. Az ugyanis a legnagyobb tévhit, amit női elme kihámozni volt képes, hogy a bakoknak csak a jókora az, ami számít. Ez, tetszenek hinni vagy sem: a legnagyobb sértés.

"Hát mik vagyunk mi, állatok?" Egy igaz meyerista, az kérem csókot dob az apró, hegyes ciciknek; pártfogásba veszi a nyalka, kíváncsiskodó kebleket; felkarolja a pihepuha megesetteket is éppúgy, mint az úgynevezett embertelen kannákat. Ilyesmin aggódni buta női dolog. Volt ám példa arra egy tagtárs pályafutása során, mikor is a kedves lányka sírva panaszolta el neki, hogy a melle, az bizony kicsi.

A szerencsés úr meggyőzte végül, hogy csak mutassa már meg azokat a piciket, errefel kisült, hogy ottan bizony nemhogy probléma, de fölös hely sem igen akad − a kislány nyilván túlontúl sokat nézte a Baywatch-ot, végül abba kergülhetett bele. Szeretném itt és most kijelenteni: minálunk nincsen válogatás. Itten demokrácia van.

…izzik a levegő, resetel az agy

Gurunk, ideológiai vezetőnk, Mr. Meyer 2004-ben hagyott itt minket. Azóta – és ezt megbízható forrásokból tudjuk – átmentett néhány tucatnyi szűzleányt és körülbelül száz hurit a cici-paradicsomba, s mikor éppen nem velük gyakorolja a szerelem művészetét, akkor egy felhő szélén ül, és pajzán mód pipál.

Ha a hölgyek esetleg úgy éreznék alkalomadtán, hogy valahonnan, tán bizony egyenest a Nap mögül leselkedő, pajkosra húzott szemek beszélgetnek a dekoltázsukkal, ezúton kérjük, föl se vegyék. Tagjaink közé a felvétel egyébként folyamatos, jelentkezni lehet fénykép, méretek és használt melltartó melléklésével a cikket jegyző tagtársunknál.