Számos ország - köztük hazánk - morálja és közfelfogása azt tartja, hogy a szexrõl, testi szerelemrõl nem illik beszélni, azt "csinálni" kell. Illik - nem illik, általában mégis sokat beszélünk róla. Tudományos - szexológiai - szempontból azonban azt kell mondani, hogy ahogyan beszélünk róla, az mélyen színvonal alatti. Mert rendszerint vagy malackodva, vagy bûntudattal tesszük, és amit mondunk, az is legtöbbször nem más, mint valamilyen eseménynek vagy fantáziának a felidézése. 
A szex ugyanis nem olyan egyszerû dolog, mint ahogyan ugyancsak a közfelfogás elhitetni igyekszik velünk. Nem automatikus mûködés az emberben, bizonyos fokig ezt is tanulni kell. Mindenképpen tanulni kell az érzett, kölcsönös, megfelelõ érzelmi harmóniában zajló, mindkét partner számára magas fokú örömérzetet nyújtó nemi életet. Ez nem megy magától! Ehhez egy sor pszichológiai készség szükséges, de bizonyos viselkedési rutin, szexuális kultúra is kell. Nagyon hasznos és üdvös volna tehát, ha a fiatalok szerezhetnének valamilyen érvényes ismeretet a megfelelõ nemi életrõl és nem csupán a nemiség izgató tényeit és fantáziaképeit (vagy manapság valódi képeit, pornográf vagy "mûvészi" fotók formájában) ismerhetnék meg. Jó volna, ha részben a szexuális nevelés során az érett, kölcsönös örömszerzõ szexrõl beszélnének nekik, és ha az emberek egymás között is, az ún. "szexuális folklór" keretében szóba hoznák ezeket a problémákat.
Jelenleg a közfelfogásnak csak elég kevés fogalma, elmélete vonatkozik erre. Talán az egyetlen igazi, ténylegesen jelentõs koncepció a szexuális önzés és önzetlenség fogalmi ellentétpárja. Leginkább a szexuális önzést ismerik, és ismerik fel az emberek. Szexuális önzésnek azt a viselkedést nevezik, amikor a nemi élet során az egyik partner csak a saját örömével törõdik, és nem törõdik azzal, hogy a másik is kielégüljön. Ez sajnos elég gyakori. Tekintettel arra, hogy a kielégülés elérésének képességeiben a nemek között nagy különbség van, a szexuális önzés fõleg az egyik nem jellegzetes bûne, - és ezáltal a másik nem óriási problémája.
A bûnösök - a férfiak. Mint tudjuk, a férfiak kielégülése biológiailag biztosítva van. Megfelelõ pszichikus és mechanikus ingerlésre a magömlés bekövetkezik, és ezzel elválaszthatatlanul együtt jár a kéjérzés tetõfoka. A megfelelõ pszichikus inger és mechanikus ingerlés könnyen elérhetõ, gyakran ezekbõl nagyon kevés szükséges (például amikor a férfiak szexuális ingerküszöbe alacsony), ezért a kielégülés szinte mindig létrejön. Nem így a nõnél -, aki általában a szexuális önzés áldozata.
A nõ kielégülése nem ilyen egyszerû. Bár jól tudjuk, hogy az alapvetõ mechanizmus hasonló a férfiakhoz - ugyanúgy a nemi szervek vérbõsége jár együtt a szexuális izgalommal, és ez oldódik fel a kielégüléssel -, a nõk a kielégüléshez vezetõ szexuális izgalomfokozódásig lassabban jutnak el, és rendszerint az izgalom kellõ szintig való induló emelkedéséhez is bonyolultabb pszichológiai feltételekre van szükségük.
A nõk túlnyomó többségének megfelelõ hangulat és érzelmi biztonság kell ahhoz, hogy a nemi izgalom egyáltalán elkezdõdjék náluk. A szexuális önzés általában már ott kezdõdik, hogy a férfiak ezt nem veszik figyelembe. Az átlagos férfi gyorsan kerül szexuális ingerületi állapotba, hamar beáll a merevedés, és ilyenkor már "akcióképes" is, sõt, türelmetlenül várja a közösülés megkezdését. A szexuálisan gyakorlatlan vagy éppen már a nemiségében, "képességében" elbizonytalanodott férfi fél is attól, hogy a közösülés késleltetése megszünteti a merevedést.
A férfiak tehát többnyire siettetik a közösülést és gyakran már akkor megkezdik, amikor a nõk még nem kerültek megfelelõ alapizgalomba. Nagyon sok nõnél ilyenkor nem tud bekövetkezni a kielégülés, még ha minden további ingerlés jól is folytatódik. De a rossz kezdést csak nagyon ritkán követi jó folytatás. Az a férfi, aki nem alakítja ki a megfelelõ hangulatot, aki nem veszi észre, hogy partnere akarja-e már a nemi aktus megkezdését, kellõ izgalomban van-e, az rendszerint elhanyagolja az elõjátékot is. Pedig az elõjátékra nagy szükség van! Ez fokozza fel a nõ izgalmát arra a szintre, amelyrõl már a közösülés el tudja vinni az orgazmushoz, a kielégüléshez. Ez még mindig nem közösülés! Fontos a nõ erogén zónáinak megtalálása és simogatásos ingerlése, ennek a simogatásnak a végpontján jut el a kéz a nemi szervekig és kezdi meg a csikló izgatását. Ilyenkor már a hüvely vérbõ, megnedvesedik, a hímvesszõ behatolása könnyûvé válik, a nõ szexuális ingerületi állapot megfelelõ szintre emelkedik és ez tart mindaddig, amíg létre nem jön az orgazmus hirtelen ingerületi fokozódása és oldódása. (A megfelelõen önzetlen partner segítségével ez rövid idõközökben egymás után többször is kialakulhat.)
A szexuálisan önzõ férfi nem tudja végigvinni a partnerét ezeken az állomásokon. Valahol a folyamat elején magömlést kap, ahogyan a népnyelv találóan mondja: "elélvez". A magömlés után a férfiak nagyon ritkán tudják csak folytatni a közösülést, megszûnik ugyanis a merevedés. A nõ kielégületlen marad. Ez kínos, kellemetlen érzés, vannak nõk, akiknek az alhasi vérbõség - amely így nem tudott feloldódni -, fájdalmat vagy gyulladásos panaszokat is okoz.
Sajnos elég gyakran elõfordul, hogy a férfiak nem is tudnak arról, hogy önzõk, hogy mennyire önzõk? A nemiségellenes nevelés vagy a közösség szexuális kulturálatlansága esetén sok fiatal férfi nem szerez ismereteket arról, hogy a nõ szexuális igényei az övétõl eltérõek. Az ilyen nevelés vagy légkör következményeként a nõk sem jelzik igényüket. A nemi életet megkezdõ nõk eleinte maguk is bizonytalanok (õk sem hallanak arról, mit kellene érezniük, mit kellene várniuk a férfiaktól), azt hiszik, hogy majd "belejönnek" a dologba, könnyen felmentik partnerüket a felelõsség alól. Késõbb már rájönnek, hogy valami nincs rendben, de nem mernek szólni, mert nem illik. Sok nõ csak évek után - esetleg egy-két más partnerrel szerzett tapasztalat után - "lázad fel" és teszi szóvá, hogy õ bizony nem elégül ki, vagy csak kevés jót érez, vagy éppenséggel kínzó tünetei támadnak
A szexuális önzés a hagyományos polgári házasság jellegzetes tünete, tovább élõ maradványa. Az elmúlt nemzedékek korban ugyanis a társadalom teljesen férfiközpontú volt. A férfi uralkodott a felesége felett, nem kellett tekintetbe vennie szexuális igényeit, mint ahogyan gyakran más igényeivel sem törõdött. A szex "házastársi kötelesség" volt, a férfi "használta" a feleségét, nem nagyon figyelt oda arra, hogy a nõnek öröme telik-e a közösülésben, vagy sem. A fogamzásgátlás modern eszközeinek megjelenéséig amúgy is az volt a tipikus, hogy a nõk hamar teherbe estek, és akkor már úgysem volt sokáig érdekes, hogy élvezik-e a szexet.
Szerencsére ez a fajta társadalmi berendezkedés már a múlté, a nõk mindinkább (de valljuk be, még nem egészen!) egyenjogúak, fokozódó mértékben követelik szexuális jogaikat is. Hamar és erõteljesen "visszajeleznek" az önzõ férfiaknak. Ez így van rendjén! így ugyanis a férfiaknak jobban oda kell figyelniük, meg kell kissé ismerniük a nõk "mûködését", és a felszabadult nõk nemcsak "visszajeleznek", hanem meg is tanítják a férfiakat, hogyan bánjanak velük. Ez pedig a szexuális kulturáltság fejlõdéséhez vezet, és ennek nyomán remélhetõ, hogy elõbb-utóbb a "szexuális folklór" is ismeretket fog közölni ezekrõl a dolgokról. Egyes kutatók szerint a francia kultúrában és "szexuális folklórban" bõven esik szó ilyesmirõl, és valóban kevés férfi indul el "felkészületlenül" a nemiség útján.
A nõk ritkán önzõk, és ha azok is, ez finomabb formában nyilvánul meg. Szexuálisan érett és tapasztalt nõk gyakran erõteljesen terelik partnerüket olyan viselkedés- és ingerlésmódra, ami önmaguknak jó, függetlenül attól, hogy a partnernek mennyire van kedve ehhez. Ilyenkor szokták a férfiak a nõt önzõnek tartani.
Ez a jelenség jól mutatja a szexuális önzés és önzetlenség lényegét. Az igazi nemi élet mindig kölcsönös. Mindkét fél figyelme elsõsorban a másikra irányul. Azt próbálja mindegyik megérezni, mit szeretne a másik, mi hozná a legnagyobb izgalomba. Egymás minden apró jelzéséra figyelnek. Ideális esetben a folyamatot a nõ vezérli, szabályozza. Igyekszik megadni a megfelelõ jeleket ahhoz, hogy a férfi érezni tudja, hol is tartanak a szexuális ingerlésben. Ha ezek a jelek erõteljesek és ismétlõdnek, "redundánsak", még a tapasztalatlan férfi is el tud igazodni; ilyenkor beszélhetünk arról, hogy a férfi "tanulhat" is valamit. A szexuális együttlét tehát sajátos kommunikáció, "párbeszéd", amiben azonban elsõsorban a gesztusok, a mozdulatok "nyelvének" van szerepe. Az az önzetlen partner, aki szinte el tud feledkezni önmagáról, teljesen a másikra figyel. Ha mindkét fél ezt teszi, a nemi élet rendkívül változatos lehet. Ha a pár tud alkalmazkodni egymáshoz, a nõ is lehet önzetlen abban a formában, hogy észreveszi partnere új igényeit, tud változtatni a saját viselkedésén, akár rögzült szokásain is. Azt lehet mondani, hogy a kultúrált, fejlett szexuális együttlét a kölcsönös önzetlenség révén olyan, mint a jó színház elõadásai, - akárhányszor is megy a darab, nincs két egyforma elõadás, és a sokadik alkalommal is frissen, elevenen, sõt újszerûen bonyolódik a cselekmény?