A szerzett immunhiány tünetegyüttest (angol elnevezésénekkezdõbetûivel AIDS-t) 1981-ben ismerte meg a világ, s hamarosan a vírusára (a HIV-re) is ráakadtak a kutatók. Azóta sok mindent megtudtunk e betegségrõl és okozójáról, de a meggyógyítása és a védõoltásos megelõzése még várat magára. Csak a kezelése terén lépett elõre az orvostudomány. Ma már olyan gyógyszerek állnak endelkezésre, amelyeknek társításával annyira visszaszorítható a HIV szaporodása, hogy a páciens hosszú ideig teljes értékû életet élhet. A fenyegetettsége azonban megmarad: ez a vírus nem tûnik el a szervezetébõl.
Néhány évvel ezelõtt még elég borúlátóan nyilatkozott néhány orvos a HIV-pozitív emberek és az AIDS-es betegek életkilátásairól, hiszen akkoriban csak idõ kérdése volt, hogy mikor végez velük ez a félelmetes kór. 1995 óta bizakodóbbá vált a hangulat; egyre-másra jelentek meg azok a gyógyszerek, amelyekkel az AIDS-es betegek élete ugyan nem óvható meg, ám a HIV-pozitív emberek egyre jobb eredménnyel kezelhetõk. Ennek köszönhetõen az 1996 dereka és 1997 dereka között eltelt egy év alatt 44 százalékkal csökkent az AIDS miatti halálozás az Egyesült Államokban, s érdemi javulás következett be e téren néhány nyugat-európai országban is. Igen ám, csakhogy a HIV elleni gyógyszerek igen drágák (egy beteg egyévi kezelése 10-12 ezer dollárba kerül), ekképp csak a gazdag országok HIV-pozitív és AIDS-es polgárai számíthatnak arra, hogy ilyen kezelésben részesülnek. A fejlõdõ világban erre nincs mód, így annak lehetünk a tanúi, hogy arrafelé kezd elszabadulni a pokol. Elsõsorban Afrika Szahara alatti területein és Délkelet-Ázsiában robbanásszerû a HIV-pozitív és az AIDS-es emberek számának gyarapodása (lásd az 1. ábrát). Afrikában él a HIV-pozitív emberek kétharmada és a fertõzött gyermekek 90 százaléka. Botswanában, Szváziföldön és Dél-Afrika bizonyos vidékein már négy felnõttbõl egy HIV-pozitív, s a védekezés nélküli nemi élet és az ellenõrizetlen vérrel való sok vérátömlesztés miatt egyre gyarapszik a számuk.
Miért nincs egyelõre remény arra, hogy a HIV-tõl egyszer s mindenkorra megszabaduljon a fertõzött ember? Azért, mert ez a vírus (pontosabban az örökletes információja) meg tud húzódni bizonyos sejtekben. A HIV ugyanis az úgynevezett retrovírusok közé tartozik, amelyekre az jellemzõ, hogy kitörölhetetlenül beépülnek a gazdasejtbe, s mindaddig benne maradnak, amíg a sejt el nem pusztul.
"Visszaírja" magát
A HIV örökítõanyaga egyszálú ribonukleinsav - (RNS-) lánc, amelyet nem egy, hanem két példányban tartalmaz ez a kórokozó. Ráadásul az az enzim - a reverz transzkriptáz* - is két példányban lelhetõ fel benne, amely a vírus RNS-érõl DNS-másolatot készít. (Azt még nem tudjuk, hogy ennek a kétszeres túlbiztosításnak mi az oka.) Ahhoz ugyanis, hogy az RNS-ben levõ információ beépülhessen a gazdasejt DNS-ébe, visszafelé - DNS-be - kell íródnia. Ez azért visszaírás, mert az örökletes információ rendesen, azaz minden egyéb esetben DNS-bõl RNS-be íródik át. Amikor azután készen van az egyszálú DNS-másolat, ennek a szerkezete alapján - szintén enzimatikus úton - létrejön a másik (a kiegészítõ) DNS-szál, s amikor ezek összekapcsolódnak, kialakul a HIV DNS-ének megfelelõ kétszálú DNS (lásd a 2. ábrát). Ez már alkalmas arra, hogy a megfertõzött sejt DNS-ébe beépüljön. Ezt a HIV egy másik enzime, az integráz végzi, amely képes arra, hogy a sejt DNS-ét bizonyos helyen megnyissa, s oda a HIV-et kódoló DNS-darabot beiktassa.
Ettõl kezdve már úgy megy minden, mint a karikacsapás. Minthogy a sejt nem képes különbséget tenni a saját és az idegen DNS-szakaszok között, biokémiai gépezete annak rendje-módja szerint legyártja a vírus alkotórészeit is. Minthogy a létrejövõ vírusfehérjéket a HIV proteáz enzime megmunkálja, ezáltal alkalmassá válnak arra, hogy az újonnan képzõdõ vírus-RNS-ekkel kapcsolatba lépjenek. Ekképp minden készen áll arra, hogy az új HIV a sejthártya kis részébe burkolódzva a sejtbõl elõbb kidudorodjon, majd lefûzõdjön róla, és szabaddá válva másik sejtet fertõzzön meg.
A HIV csak azokat a sejteket (a segítõ T-nyiroksejteket, a monocitákat, a nagy falósejteket stb.) képes megfertõzni, amelyeknek a felületén föllelhetõk a jelfogói (receptorai). Ezek fajlagosak, ami azt jelenti, hogy a HIV kapcsolódásra szolgáló szénhidráttartalmú fehérjéjének és a sejtfelszíni CD4 jelû receptornak a szerkezete megfelel egymásnak. Ezenkívül azonban kiegészítõ jelfogóra (koreceptorra) is szükség van ahhoz, hogy a HIV a sejthártyába lehorgonyozhasson.
Mihelyt ez bekövetkezik, a vírus és a sejt határhártyája összeolvad, s a vírus beltartalma (örökítõanyagai és enzimjei) beáramlik a sejtplazmába. Ott azután megindul az a folyamat, amelyrõl az elõbbiekben szóltunk.
Mi a HIV legfõbb kártétele? Az, hogy általában elpusztítja a megfertõzött sejteket. De – mint mondottuk - nem akármilyen sejteket, hanem a védekezési rendszer igen fontos szereplõit. Közülük a segítõ T-nyiroksejtek számának a megcsappanása a legártalmasabb, hiszen ezek a sejtek nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy a védõsejtek egymással kapcsolatot teremtsenek, s hatásosan küzdjenek a testbe betolakodó kórokozók (vírusok, baktériumok, gombák, egysejtûek) ellen.
Elfogy a CD4
Amikor a HIV-fertõzés bekövetkezik, a CD4 (segítõ) T-nyiroksejtekbe furakodó vírus rohamosan szaporodni kezd, s ennek az lesz az elsõ jele, hogy nagymértékben megcsappan e nyiroksejtek száma (köbmilliméterenként csupán nyolcszáz körüli lesz belõlük a vérben). Egyidejûleg szabad vírusrészecskék is felbukkannak a vérben. A heveny szakasz harmadik hete táján jellegzetes tünetei támadnak a páciensnek: hõemelkedése lesz vagy belázasodik, étvágytalanná válik, megnagyobbodnak a nyirokcsomói, kiütések jelennek meg a bõrén és/vagy a nyálkahártyáján, s fájlalja az izmait és a fejét. Újabb egy-három hét múltán mindenféle kezelés nélkül javul az állapota, ami azt jelzi, hogy a védekezési rendszere mozgósítódott a HIV ellen. Különösen a sejtpusztító T-nyiroksejtek és a vérben szabadon keringõ HIV elleni ellenanyagok igen aktívak ebben az idõszakban. Ez az általános mozgósítódás, amely oly sok fertõzés esetén gyógyulást és életre szóló védettséget idéz elõ, ezúttal nem elégséges ahhoz, hogy a test megszabaduljon az AIDS vírusától. Azt azonban eléri, hogy a HIV szaporodási üteme a hatodik hónap tájától viszonylag állandó maradjon. Az, hogy mennyi vírusrészecske van ilyenkor a testben, páciensenként változó, s ennek fontos szerepe van abban, hogy mennyi ideig marad jó – csekély tünetû vagy tünetmentes - állapotban a HIV-pozitív ember.
A viszonylag jó egészségi állapot annak is tulajdonítható, hogy ilyenkor még elég sok CD4 T-nyiroksejt van a vérben, s ezek féken tartják a többi kórokozót. Ahogy azonban telik-múlik az idõ, e nyiroksejtek száma fokozatosan kétszáz alá csökken köbmilliméterenként, s ilyenkor már AIDS-rõl beszélünk. Ez az az idõszak, amikor a védekezési rendszer már annyira gyenge, hogy nem képes féken tartani a HIV szaporodását, s olyan kórokozók is támadásba lendülnek és a beteg életére törnek, amelyek rendesen (erõs immunrendszer esetén) nem okoznak bajt, vagy csak enyhe tüneteket okoznak. Ilyen úgynevezett opportunista betegség például a Pneumocystis carinii egysejtû keltette tüdõgyulladás, a Toxoplasma gondii egysejtû által elõidézett toxoplazmózis, a Candida nemzetségbe tartozó gombák számlájára írható fertõzés, a vírusos herpesz vagy a baktériumos tébécé. Az opportunista fertõzéssel küszködõ AIDS-es betegnek aligha van egy-két évnél több ideje hátra.
Az AIDS felbukkanása óta keresik a kutatók annak a módját, hogy miképp akadályozhatnák meg a fertõzést keltõ HIV kártételét. Minthogy ilyenkor a vírus már benn van a szervezetben, az erõfeszítések arra irányulnak, hogy elejét vegyék a szaporodásának. Erre több lehetõség is kínálkozik.
Társított gyógyszerek
A jelenleg alkalmazott gyógyszerek java része a vírus visszaíró enzimét gátolja. Ha ugyanis ez hatástalanná válik, a HIV RNS-ének információja nem íródik át DNS-be, következésképp nincs ami beépüljön a sejt DNS-ébe, s a sejt nem hoz létre új vírusrészecskéket. De már proteázgátló gyógyszerek is az orvosok rendelkezésére állnak, amelyek a sejt által legyártott (szintetizált) vírusfehérjék megmunkálását és ezáltal a vírusrészecskének alkotórészeibõl való felépülését akadályozzák meg. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a legjobb eredmény a két gyógyszercsoport készítményeinek a társításával érhetõ el. Manapság három-négy hatóanyaggal egyidejûleg kezelik a HIV-pozitív személyeket és az AIDS-es betegeket. (Errõl ez évi 34. számunk 1064. oldalán írtunk részletesebben. - A szerk.)
Ezzel azonban nem merül ki a HIV elleni gyógyszeres próbálkozások sora. Tervbe vették, hogy olyan gyógyszereket is kifejlesztenek, amelyeknek a HIV integráz enzime a támadáspontjuk. Ha ugyanis ezt az enzimet sikerül bénítani, akkor a vírus RNS-érõl valamiképp mégiscsak létrejövõ DNS-t nincs ami beépítse a sejt DNS-ébe. Biztatók azok a kutatások is, amelyek a vírusfehérjék szintézisének megakadályozására irányulnak. Ezúttal azoknak a géneknek a gátlása a cél, amelyek részt vesznek ebben a folyamatban. De ígéretes kutatási irányzat az is, amely a HIV és a sejt összekapcsolódását igyekszik lehetetlenné tenni. Ez a CD4 recepor és a koreceptor gátlása révén valósítható meg a leghatásosabban. Ha ugyanis nincs szabad receptor a sejt felszínén, a HIV képtelen beléje furakodni.
Számos kutató munkálkodik azon, hogy miképp lehetne a HIV által legyengített védekezési rendszert felerõsíteni. Ebbõl a szempontból a védõsejtek szaporodását elõidézõ biológiailag aktív anyagok (például az interleukin-2) ugyanúgy számításba jönnek, mint a páciens egészséges védõsejtjeinek mesterséges körülmények közötti szaporítása és a szervezetbe való visszajuttatása. De az is járható útnak látszik, hogy olyan vírust juttassanak be a szervezetbe, amely a HIV-vel fertõzött sejteket elpusztítja, ám a HIV nélkülieket nem károsítja. Ekképp fokozatosan eltûnnének a testbõl az AIDS-vírust tartalmazó és szaporító sejtek. Köztük azok is, s ez roppant fontos volna, amelyek éppen nem osztódnak, hanem hosszú idõn át szunnyadnak, mert ezek azok a rejtett "aknák", amelyek bármikor felrobbanhatnak, azaz aktívvá válhatnak, s a látszólag gyógyult bajt fellobbantják.